.nekem elég

a legapróbb felkészülést igénylő menetelhez is felkészültem a tudatra
hogy vigyázat vigyázva vigyázni kell
aprókat
lépni nehogy félre
patkáról zuhanni távoli messzeségbe
ahol tenger én úszni nem tudok bár a retinád megtanít 
meg fog tanítani akár így akár úgy 
és elérkezett mit már vártam és ki fog csúszni, haltenyér
pedig annyi baszott biztatás (bazmeg, megin' csak a káromlás?)
pár napos örvendezés ez jó ez tetszik bár tetszene később is tőled függ én ilyet nem tudok rád bízom mert én félek én vegetálok én halott vagyok már rég nem tudtad? 
lekésted a temetésem, egyszerű volt s röhejes: feltártam a lelkem, s elástam lényemet. elkönyveltem énemet érted már? senki sem látta, én vezettem a szertartást, senkit sem érdekel.
hagyjuk is de miért tekintek ennyit a jövőbe? 
álmodozás a javából szétbomlasztom a kényszerképzetet

riadt háziállatként menekülök, nem elég

vonalzó segíts hol az az egyenes vonal nem sikerül
eddig ment.
levegő hol vagy, 18 éve tudom, hogy szívjalak be, 
ma megint nem. 
vasárnap, az átkozott nap mióta is? rémisztő.
nem érdekel a kimenetel, csak lenne már vége az összesnek. lélekgyilkos. 

egy ismeretlen az ő ismeretlenjével belépett oda, ahol zsúfoltan állnak a szabad helyek, de kettőnek már nincs elég. csak ez szabadított fel.

visszatérek eltűnni, hogy láthass

visszatérek eltűnni
nem szólok többet - esetleg itt fröcsögök monoton, a virtuális falamat telítem.
csak a vizet iszom a vizedet előled csupán az lesz ami meghatározza azt a részt amit alkotsz
cseppenként.

én pedig egy halott vagyok, nagyon halott

fejemen pohár, teletele
érzem hogy lassan kicsöppen miközben már csak egyetlen húron táncolok négykézláb
elszakad pohár borul vége mindennek vajon mikor. 
én 18 éve megszülettem. én 18 éve meghaltam.
engem nem kell sajnálnod, engem nem kell végighallgatnod, én nem fogok a válladon sírni. majd sírok én a falaknak, ha szükségét érzem


de lidocainban fürdök nap, mint nap ha tényleg erre vagy kíváncsi.

ébredés

kinyitod a szemedet, óvatlan homály és sötétség, ami meghatározza a környezetedet.
ablak. átlátsz rajta, utcalámpa. ennyi fénnyel nem telsz be, mégis pontosan elég a túléléshez.
kép a falon, képek a falon; szemből, oldalról, mindenfelől, mindenfelől falak, akadály, avagy védelem?
pislogsz, ráébredsz: vagy. létezel. élsz. - lélegzetet akarsz magad mellett, szívdobogást vársz magad mellett, túlozzunk hát 18 éve ugyanaz a monoton magányt idéző csenddel való ébredés. 
min gondolkozol? a belülről érkező szavaid kérdőre vonóak és belenyugvóak. 

kín

olyan könnyedén és szinte minden, ami elméletben
körülfonta nyáladzó izmaival, amit ő sosem hitt volna
nem csikarta fel a zománc kardja sem és
olyan könnyedén. 
mindent megtett amit csak tudott, amire csak képes volt, egy másik kozmoszban éppen ekkor halt meg - végelgyengülésben.

és adj egy részt az árnyékaidból, ne égjen a retinám el

szertelen éjszaka csapkodott tollatlan látatlan szárnyaival önnön árnyalatait erősítve ezzel de nézd változás indul Kelet felől
Kelet felől
Kelet felől
meghatározza a fény a születő árnyék mélységét.


add nekem az árnyékod,
vagy csak egy részét a kezét a kezembe a száját az arcomra a száját a számra a karjait körémkörémkörém fonva csak mozdulatlan álltában éjszínű pacsmagok vagyunk a betonon ekkor mégis sokat ér tisztán gyűlölt építőelemünk, a sötétség.