turning to the blue

a plafonra nézett arra gondolva, milyen ritkán tekint fel
egészen fel
kisétált az ajtón, az állatai kísérték, mint bajtársak a csatamezőre
felnézett
kávéba kortyolt és nézte a kéket
egy pillanat elég volt átgondolni az örökkévalóságot

darabok

a teljes megsemmisülés
tényleg nem akarom többet hallani a nevét, elpusztít, darabjaimra szed és legkevésbé sem vágyom erre a fajta fájdalomra
tudom, nagyon jól tudom, hogy kevesebb vagyok és azt is tudom, hogy soha nem leszek több, csak abban bízom, hogy vagyok valamennyi, amennyi pont elegendő

életéhség

van az a szint, mikor elbújsz a kádban, ahol eddig csak egyszer
a helyezkedés kulcsfontosságú, a lehető legkisebbre csomagolod önmagadat, a testedet, s a lelkedet egyaránt
minden feléd magasodik
minden
arra gondolsz, hogy már a vörös sem igazán vörös és úgy érzed, most vagy a legkétségbeejtőbb helyzetben az elmúlt éveid során
minden porcikáddal igyekszel felkapaszkodni, fel kell kapaszkodnod, mert ha így maradsz, idővel ennyi sem lesz, ami összetartson
idővel mindenhez késő lesz már
nem akarom, hogy így érjen véget

mondjuk nárcisz

most éreztem meg igazán 
mellkason vágott, talán a bordáim is eltörtek
feltettem mindent erre a tökéletesnek vélt és egyetlennek hitt lapra, ami 
azt hiszem
soha nem is létezett

a mosolyt még fent hagyom,
minden mást eleresztek a kezemből
aztán várok
elhalálozok, vagy kivirágoztatsz? 

muszáj

régen volt már kezemben a holdfénytőr, régen csöppent már a kétségbeesett zavarodottság az ujjhegyemről a felejtőbe
régen csillogott már a sarok sötétjében
egy ideje nem jártam már a vasszagú mocsárban sem
ugyanúgy kell ez most nekem, 
mint amennyire te is 
minden másodpercben

istentelen vagyok
a legkevésbé sem érdekes

szemellenző

hogyan hozzam ki a legtöbbet magamból?
mi a legtöbb?
mi a jó? amíg ezen gondolkozom, addig az általánosságot képviselem: kedvesség, nevetés, megbúvás. szerencsére nem kell megerőltetni magamat, természetemből fakad. 
jelenleg csak az talál rajtam fogást, aki igazán akar.

a személyiségemet többé nem fogom torzítani, bízom benne, hogy ez elegendő lesz számodra.
igazából
ennyit tudok adni

hozzád és neked

kislány
ez vagyok, és amíg itt maradok, itt, addig nincs menekvés

elfuserált próbálkozások,
ragaszkodás, pedig messze van
csimpaszkodom, mint egy ötéves,
miközben a tükörből szánalom vetül vissza

nem vagyok elegendő, szörnyen kevés vagyok
hozzád és neked 
pláne

mosás

csupán pár százalék, de mindjárt földhöz vág
elroppanok, mint a korhadt fa, belezuhanva a maga alatt csordogáló patakba
tiszta leszek
tiszta vagyok
nincs szenny, ami rám ragadt - vigyázva éltem.

meddig

három nap volt az élet - újjászületni így is lehet
mintha hypoval mosták volna át az ereimet, tisztaságérzet
a vedlett bőrt leráztam, az általam felhúzott kerítést páros lábbal rúgtam szé
határok nem léteztek, a görcsök elhagytak
rájöttem, hogy lehetek én is valakinek valaki
isméérezni, amit már rég elfeledtem
ízek, illatok, emóciók, bőés bőr, bor és sör
sokat köszönhetek nektek, egytől egyig

erősebb lettem.

kis naiv. annyira szeretne tartozni valakihez

rendben van, végre megbizonyosodtam
hogy mennyire borzalmas ember vagyok
hogy mennyire görcsösen próbálok lelkesedni, aztán
vége mindennek. kiderült, hogy 
tényleg vége mindennek
hogy szörnyű, irritáló, unalmas személy, de legfőképp 
teher
vagyok
a felejtőben kell maradnom

istenem, tehetségem van önmagam pokolba taszításában.

sosebánd

nem vagyok elegendő,
én sosem vagyok elegendő
túlságosan sok vagyok,
talán mindig sok vagyok

mindenkinek más, de éppen megfelelő -
sohasem

irgalom hiányában

mintha valami zuhanó felé tartott volna
a kocsiban a járdán a telefonfülkében az ágyban a szoba közepén
zuhanó felé
egyre merészebben lép ki testéből és egyre gyakrabban, ekkor a lyuk, amit maga elé vés szemeivel... az univerzum mértékegységeit használnám.
féltem őt, hiszen üveges tekintetéből jót sosem olvastam még ki. a lét az, ami valóban meghatározza, pontosabban a tengődő lét
alig bír többet befogadni

retteg tőle, hogy visszatér
egy pillanatra talán meg is ingott

hányszor kell meg átélnie

éhség

csak az élményt akarom lejegyezni, ne zuhanjon a felejtőbe
a boldogság felakasztotta kabátját a fogasomra, pillanatnyi mindenség, élmény és tömény érzelmek
ilyenkor élem igazán a csörgedező vért, a dobogást
az ösztönösen felfelé irányuló ajkakat, a hangot
a hangod
szükség, éjjelt és nappalt átfogó szükség

 - csak ennyim van belőled

bizonytalan

árnyék vagyok, az árnyékod. ösztönösen követlek
a tartásom már a múlté, kezdem megadni magamat neked, holott nincs szükséged rám
egyetlen kívánságom, hogy kapj el, emelj fel, és engedd, hogy megtestesüljek melletted, de akárhogy igyekeznék, én
sosem kellek

apróság

el sem hiszem, hogy te voltál a második
még át akartam gondolni, de te döntöttél helyettem
a döntésed végleges, meghatároz engem

most már minden szebb lesz

vár

szét fog dőlni a váram, majd újra kell építenem szinte azonnal
állni fogok a romok felett a legnagyobb kétségbeesésben és zavarodottságban
bőgve fogom összeszedni az épen maradt téglákat, de a lehető legmélyebben tudni fogom:

ennek meg kell történnie ahhoz, hogy közelebb jussak önmagamhoz
és hozzád