életéhség

van az a szint, mikor elbújsz a kádban, ahol eddig csak egyszer
a helyezkedés kulcsfontosságú, a lehető legkisebbre csomagolod önmagadat, a testedet, s a lelkedet egyaránt
minden feléd magasodik
minden
arra gondolsz, hogy már a vörös sem igazán vörös és úgy érzed, most vagy a legkétségbeejtőbb helyzetben az elmúlt éveid során
minden porcikáddal igyekszel felkapaszkodni, fel kell kapaszkodnod, mert ha így maradsz, idővel ennyi sem lesz, ami összetartson
idővel mindenhez késő lesz már
nem akarom, hogy így érjen véget

mondjuk nárcisz

most éreztem meg igazán 
mellkason vágott, talán a bordáim is eltörtek
feltettem mindent erre a tökéletesnek vélt és egyetlennek hitt lapra, ami 
azt hiszem
soha nem is létezett

a mosolyt még fent hagyom,
minden mást eleresztek a kezemből
aztán várok
elhalálozok, vagy kivirágoztatsz? 

muszáj

régen volt már kezemben a holdfénytőr, régen csöppent már a kétségbeesett zavarodottság az ujjhegyemről a felejtőbe
régen csillogott már a sarok sötétjében
egy ideje nem jártam már a vasszagú mocsárban sem
ugyanúgy kell ez most nekem, 
mint amennyire te is 
minden másodpercben

istentelen vagyok
a legkevésbé sem érdekes