megmutattad melyik út visz a csillagokig, és én már húztam is a szkafandert, eufóriát lélegeztem és nem kellett figyelni a lépteimre sem - odafent ugyanis nincsen gravitáció. az egyetlen mérhető érték a boldogság, amit úgy tudsz ott gyűjteni, mint tavaszi, vagy nyári mezőn a tücsökciripelést.
most a lapos földön sétálunk
nem volt zuhanás
talán visszasétáltunk - nem tudom
te ott, én pedig itt létezem. lehúz minket újra a gravitáció, és közben belejárjuk a betonba az összes elvesztegetett és meghiúsult pillanatunkat.
ennyi volt.
mint az eltávozó lélek halk belenyugvása
úgy
ért
véget
ez az űrséta